Kiállítások: Grepton Gallery

Grepton Galéria megnyitó 2003. február 11.

Szóval én nem akarok kritikát mondani. Én most ellenszegülök, kritikát nem mondok, recenziót sem mondok, pláne azért mert ez egy olyan furcsa szituáció, hogy itt az Istvánt mindenki ismeri majdnem, kivéve engem. Én vasárnap találkoztam vele először, amikor bejöttem megnézni az ő képeit és elbeszélgettünk egy kicsit. Úgyhogy róla igazából egy szót se tudok mondani. Se az eddigi művészi pályafutásáról, se az ambícióiról, semmiről. Hát a képek azok majd magukért beszélnek a falon. Egyetlen egy dolog, amit most itt nyilvánosan ki kell, hogy emeljek, hogy említettek nekem víz alatti sorozatokat, amit nem találtam meg az Interneten, de lehet, hogy nem kerestem elég jól. Szeretném, ha nyilvánosan megígérnéd, hogy ezeket megmutatod nekem.

Szóval nem is igazán a fotókról és ezekről a fotókról szeretnék beszélni, hanem inkább arról, hogy szerintem mi az, hogy kép és képi ábrázolás, amibe ugye hát a fotó is beletartozik. Azt ugye leszögezhetjük, hogy a kép az térbeli művészet. Ideje nincs, csak egyetlenegy síkja. Ez a sík egy négy szél határolta erőtér, amiben bonyolult feszültségek, és nagyon sok minden érdekes dolog megtörténhet, nem is gondolkodunk el igazán, hogy milyen érdekes dolgok. Ugye András említette, hogy hozzám leginkább a tánc, és ezen keresztül leginkább a zene és a színház áll. Ez így is van, ennek következtében én minden képben tulajdonképpen a dallamot és a ritmust keresem. Ez furcsán hangzik, hogy hogy lehet egy képnek dallama és ritmusa. Hát gondolkodjunk el úgy, hogy mondjuk a képen belül nevezzük ritmusnak a formát, a kompozíciót, dallamnak pedig a tónusokat, a színeket és úgy talán így már rögtön közelebb kerülünk ehhez a gondolathoz. Hát ez, ez alkotja a művészi játékteret, a képalkotónak a játékterét.

A formák alakja, szélei, a világos és sötét foltok, a kontrasztok, igazodásuk vagy elrugaszkodásuk a képszélekhez, a színek és azok hiánya, ezekből áll össze agyunkban a kép. Általában ezen sem szoktunk gondolkodni. Nézünk, és leginkább csak azt látjuk, amire szükségünk van. Aztán jön Juhász István, illetve elutazik valahová és hoz nekünk képeket. Olyan képeket, amiket ő látott meg, ő fogalmazott meg, ő alkotott meg.

Szinte biztos, hogy mindannyian készítünk fotókat tengerparti nyaralásról, síelésről, fantasztikus családi partikról, de ezeket magunknak készítjük. Esetleg a családnak, barátoknak megmutatjuk őket, vagy mondjuk egy nagyon jól sikerült ki is kerül otthon a falra, de eszünkbe sem jut ebből kiállítást rendezni. Mert kiállítani az valami egészen, egészen más dolog. Kockázatos és hihetetlenül nagy munka. És itt ne arra gondoljunk, hogy be kell keretezni, fel kell akasztani, vízszintezni kell és a stb. és a stb. Ez már csak a játék a végén. Először meg kell látni és meg kell tudni alkotni a képeket. És ez teljesen más tudatállapot, mint, amikor ugye a családi album számára készítjük a fotókat. Itt valami más is kell legyen a képben, nem csak az adott pillanat számunkra értelmezhető megörökítése. Valami más, valami több, valami, amit nehéz megfogni, nehéz megfogalmazni. Ehhez már az is elég, ha az adott szituáció hangulatát képes az alkotó mások számára is értékelhetően, pláne élvezhetően visszaadni. Ez sem kis feladat. De kiindulásnak elég.

Ki nem volt még olyan szituációban, hogy egy nyaralásról készült albumot vagy videót nézett? Persze nem a sajátját! Azt szokták mondani, hogy, aki, készítette, vagy ott volt az tizenöt perc után, aki nem az öt perc után kezdi el unni. Hát ez természetes, mert hiányzik valami, amitől ez személyes lesz és amitől mi is részesei tudunk lenni.

Hát aztán, mikor elkészültek a képek, most visszakanyarodva a kiállítás nem kis feladatához, jön talán a legkeményebb dolog az egészből, a válogatás, ugye? Kérdések és kételyek hosszú sora. Melyiket ne? Melyiket igen? És azt miért? És miért azt? És hogy mekkora méretben? És hogy a keret mekkora legyen? És rengeteg, rengeteg, rengeteg kérdés, amit az alkotónak általában egyedül kell eldöntenie. Ami nem kis feladat. Itt, ezek között a képek között én külön, külön erénynek érzem azt, hogy minden kép mögött érzem az egyedi törődést, tehát azt, hogy minden egyes képpel időt és energiát nem kímélve gondoskodtál és törődtél. És ez meg is látszik itt a falon. És mindezt kedvtelés gyanánt, amit én nagyon, nagyon tudok becsülni! És hát ma itt ismét bebizonyosodni látszik, hogy ugye az energia nem vész el csak átalakul. Tehát neked is van energiád, ami ugye megfogalmazódik valami másban és végül is egy ilyen kiállítás tanúi lehetünk ezen a gyönyörű helyen.

Szóval kiállítani nem könnyű ellenben kockázatos dolog! Azt jelenti, hogy nyilvános vásárra visszük a bőrünket, úgyhogy engedd meg, hogy ne a közönség jóindulatú és udvarias figyelmébe ajánljam ezt a kiállítást, hanem inkább értő és kritikus figyelmébe.

Gratulálok sok szeretettel!

Csillag Pál

 

A megnyitó - Grepton Gallery 2003

P2110007.JPG  P2110010.JPG  P2110013.JPG  P2110014.JPG  P2110015.JPG  P2110018.JPG  P2110019.JPG  P2110020.JPG  P2110021.JPG  P2110022.JPG  P2110023.JPG  P2110029.JPG  P2110030.JPG  P2110031.JPG  P2110032.JPG  P2110034.JPG  P2110035.JPG  P2110038.JPG 

Kiállított képek - Grepton Gallery 2003

A triplet of the barteneder’s  Arada Canyon I.  Barbican at night II.  Drops I.  Golden Hind III.  In Motion I.  Office I.  River Dart III.  Roots  Sailing boat I.  Spider’s web in the rain  Stones II.  Sunset I.  The Mevagissey harbor in the morning mist I.  Waterfalls II. 

« Vissza az előző oldalra